Arccal a Világnak:

Tánc-Rend-Csend

1998-2005

"...S örülni tudni a nagy megnyugvásnak, az örömöt, fájdalmat gyógyító halálnak..."

Teller Ede

Platán keringő /1998 nyara 

István rég munkába ment, elaludtam sokáig voltam fent, már nem is tudom miért. Fájt a fejem nagyon, talán az időjárás... siettem a kórházba, fújt a szél sütött a nap meleg volt, minden ami ilyenkor kell a kiboruláshoz.

Viszonylag gyors ütemben haladtam, a kórház úgy negyed órányira van a lakástól, hamar átértem. Anyu a folyosón ült, lehajtott fejjel. Ősz hosszú haja teljesen takarta gondokkal terhelt arcát. Várakozásommal ellentétben nem azért ült a narancssárga széken, mert jobban volt. Le ültem mellé, megfogtam vékony kezét, Ő rám pillantott.

Szinte alig szólt. Nehezére esett, mégis csókkal köszöntött. Szája sarka fehér volt, habzott- megláttam és kétségbe estem. Itt gondok vannak! De lepleztem érzelmeimet amennyire lehetett. Tegnap még együtt sétáltunk a kertben ebédeltünk sült csirkecombot, kávét ittunk, és cigizünk. Most nem.               Nagyon gyenge volt, felállni is alig bírt. Halkan suttogva kért meg: Janikám, gyere, kísérj ki a mosdóba, tegnap óta nem volt semmi, talán majd most sikerül! Lassan elindultunk a folyosó végére, többször megállva az alig tíz méteres szakaszon. Lassan benyitottam a mosdóba. Nem érdekelt, hogy női részleg- ez a legkevesebb, ami ilyenkor a fejembe megfordul. Anyámnak szüksége van rám és kész. A többi nem izgatott csak Ő, és amit kért. Így van ez ha az embernek lelkiismeret furdalása van -mondhatnám meg késve bár de törve nem... Megint semmi, visszasétáltunk a kórterembe.                                Nem akart se  kávét, se cigarettát. Annyit kért tőlem, leülve ágyára, ami az ablak mellett volt, hogy segítsek neki lefeküdni. Tegyem fel lábait, fáradt és pihenni szeretne. A kisasztalon ott volt a reggeli, Janikám ettél? Ott van egy kis felvágott meg paprika, edd meg!

Most nem kívánom, egyél valamit! -tudta, hogy nincs pénzem, és talán még azt is, hogy éhesen megyek be hozzá, mert élelemre sincs pénzem. De nem nyúltam hozzá. Talán később megeszi...

...Mesélte, hogy kapott szentképet, a hétvégén az atya meglátogatta, meggyónt. Nem is tulajdonítottam neki olyan nagy jelentőséget, hiszen anyu vallásos volt a maga módján, ezért rendszerint járt templomba és gyónt is, ahogy feloldozást is nyert. Anyu lefeküdt, a feje fölött lévő ablakot behajtottam résnyire, le ültem mellé a kis székre, és csak néztem, ahogy pihen. Barna keretes lucalus üveges szemüvege, amitől egy pillanatra sem vált meg, orráig lecsúszott, hallottam csendes szuszogását ahogy elalszik....  Végig néztem gyenge testét, a felhúzott lábait, az időtől és a kíntól gyötört ráncait, ami több int fél évszázad nyomait tükrözik. Benne a fájdalom a gyötörés, az mit anyai szív nem mondhat el csak titkolhat mindenki előtt, hiszen félti egyetlen gyermekét aki az utolsó pillanat után született, meghaladva a túl későt....Hiszen az anyai köténynek mindent takarnia kell...

...Alig voltam bent a pártba, gondoltam, meglátogatom az Istvánt, de nem volt kedvem kimenni Csepelre, rohantam vissza a kórházba. Ahogy megérkeztem a kórterem felé vettem az utamat, körül se néztem. Az oxigén palack már oda volt készítve az ágy széléhez, az ablak nyitva, ahogy előzőleg hagytam. Fura szag csapta meg az orromat, zöld volt a lepedő széle.      Nem is a szégyentől- az ilyenkor nincs-, inkább a dühtől vezérelve hagyta el számat, istent szidalmazó káromlás, hangosan, hogy az egész folyosó zengett szavaim súlyától s fagyasztotta meg a levegőt. A felháborodás, és a harag égibe kiáltó kétségének szava volt ez. Akkor vettem észre, hogy a kórteremben hátam mögött orvos és nővér áll. Nem mertek csendre inteni, ahogy én sem voltam hajlandó szóban és tettben ellentételezni előbbi viselkedésemet, nem is lehetett. Bocsánat nélküli a sérelem, hogy magatehetetlen szülőm ott feküdt...

...Letöröltem arcát, megigazítottam a haját, hétvégén ugyan megmostam, szépen kontyba kötöttem, amiből mára már nem maradt semmi. Leültem a kisszékre, megfogtam kezét, bámultam magam elé hosszú perceken át szótlanul néztem ki az ablakon. A hajló ágak az öreg platánfán, mit most a szél ostoroz sok pillanatot, láttak már olyat, ami most történik kettőnk között: a néma szavak nélküli őszinte vallomás, beismerés nehéz terhének gyónása, hibáink elismerése és bocsánatkérésünk egymás felé, oly rég nem tettük ezt, s most valóban itt az ideje, Ő úgy érezte...

...Halvány nyomást éreztem kezemen, pillantásom azonnal anyám arcára szegeződött. Csukott szemmel lassan, alig érthetően suttogott felém de nem értettem mit mond, csak valami fiók...Az asztalon érintetlenül állt a reggeli, és az ebéd, folyadékot sem ivott már... Értelmetlen volt vissza kérdeznem. Lassan arca felém fordult, szemhéját megemelve nézett mélyen a szemembe: Janikám, nagyon szeretlek! Fölé hajoltam, arcát és kezeit csókkal illettem, fülébe súgva: Édes nagyon szeretlek, bocsáss meg nekem! Szívem összeroppant, könnyeim folytak. A két mondatban húsz év, az önfeláldozás, az önzetlen szeretet mit kaptam de ki nem érdemeltem soha ...minden benne volt.

...Nézéséből, keze finom érintéséből tudtam: megbocsátott. Ismert, tudott Ő mindent, érezte minden gondolatom. A kétségbeesést, félelmet, kínt és szenvedést, mert Ő az anyám. A lélegzetem, az életem az ami nélkül élnem nem lehet, ahogy Ő sem, egyetlen szerető fia nélkül. Kért, imádkozott az Úr előtt álmatlan magányos éjszakákon át, hogy világra jöjjön gyermeke miért bármit, megadna, és hogy tisztességben, szeretetben nevelhesse...

Szemeit lehunyva pihent. Jó ideig ültem még mellette mélázva, azon most mit tegyek.

...Késő este volt mire Istvánnal találkoztam. Út közben kigondoltam, hogy reggel beszélek Farkas doktornővel, mert szörnyűség, amit a Károlyiban művelnek szerencsétlen anyámmal. Egy éve a doktornő gyönyörű lábakkal küldte haza anyut a Korányi kórházból. Elhatároztam, meg teszem ezt a lépést. Nem mentem haza, hanem a Peterdy utcában aludtam Istvánnál. Közel van a székházhoz pillanatokon belül, átérek, és meg oldom ezt a problémát...

... Nem tudtam aludni, annak ellenére, hogy elképzelésem kellő erőt és optimizmust adott a másnaphoz. Megint csak rohanás, már reggel fél kilenc volt és a pártban voltam. Beszéltem néhány szót Marikával, megvártam Ivánt, beültem az irodába és megeresztettem a telefonokat. Farkas doktornőt hívtam elsőnek. Izgalom és némi félsz volt bennem...

...János az édesanyja nagyon beteg, nem szállítható... kis szünet után, miben a beletörődést lehetett kihallani folytatta: talán ha valamivel jobban lesz, és rendesen szedi a gyógyszereket, de ne tápláljon túl sok reményt! Természetesen hívjon, ha bármiben segítségére lehetek!- lemondó volt ez a beszélgetés. Csalódtam és ugyanakkor kénytelen elfogadni a helyzetet: nem tehetek egyelőre semmit, csak később.

...Rögtön hívtam a Károlyit, ahol ügyeletes nővér illedelmesen várakoztatott, megkereste nekem a doktornőt. A telefonban hirtelen hang szólalt meg: János! Nem kapta meg a táviratot? Hangzott a kérdés- Nem? Milyen táviratot! Nem aludtam otthon, a városban voltam.- Sajnos az édesanyja a hajnali órákban elhunyt! Jöjjön be két nap múlva...                Kiesett a kagyló a kezemből, el sem köszöntem. Felállni sem bírtam a döbbenettől, a fájdalomtól eltorzult arcom kivehetetlen formát öltött, és mint a születendő gyermek, aki a világra jön bőgtem, zokogtam és könnyeim áradatával az asztalon lévő papírokat ázattam. Nem tértem magamhoz jó ideig. Reszkető kézzel emelte fel a telefont, hogy hívjam az Istvánt, Meghalt! Mondtam zokogva, mire Ő : Akkor elment! Ne tegyél semmit, hol vagy? Azonnal megyek, maradj ott! Habogva csukló hangon szinte érthetetlen artikulációval nyögtem a pártban, vagyok gyere, a kapu beenged... Éreztem ajkamon minden egyes könnyem cseppjének ízét, a fanyarkásan sós bizseregtető jellegzetes aromát...benne volt minden íze szívem keserűségének, mely örökre vigasztalan marad, mert hogyan is lehetne vérzőszívem fájdalmát csillapítani, ha elvesztem a kincset mi fényt adott az életembe...